| |
A film története
A téma a film lehet leírni FOUR ellentmondások:
Ez a szigorúan ellenőrzött határ nem volt a határ két ellenség. Ez volt a határ
két állam között, "barátok" a szocialista táborban.
2007-ben, az egyesült Európa idején, ezt a határt jövőben még inkább védeni, mert
lesz a külső Shengen határon.
Még akkor is, ha a határ nyitva volt, azonnal, a családi kötelékek elpusztult örökre.
A határ nagyon hasonlít a berlini fal - egy fontos különbség: a berlini fal
végül esett le!
A FILM TÖRTÉNETE
|
Amikor a szovjet katonai alakulatok 1944 novemberében elérték Kárpátalját, az akkori Csehszlovákia legkeletibb részét, a kommunista párt uzsgorodi kongresszusa jóváhagyta a szóban forgó rész Szovjetunióhoz való csatolását. A szovjet hadsereg a területet azonnal bekebelezte. 1945. június 29.-én megkötötték a szovjet-csehszlovák szerződést, ahol ezt a tényt megerősítették.
Moszkva kötelezte magát, hogy tiszteletben tartja Csehszlovákia belügyeit, viszont a szovjet katonák erőszakosan, valódi megszállókként viselkedtek a területen.
Ezzel a politikai döntéssel kezdődött Szelmenc lakosainak megpróbáltatása. A települést 1946. 08. 30-án éjjel a Vörös Hadsereg kéttévágta. Az egyik rész, Nagyszelmenc Szlovákiában (az akkori Csehszlovákiában) maradt, míg a másik részt, Kisszelmencet Ukrajnához (az akkori Szovjetunióhoz) csatolták.
A szögesdrót, amelyet önkényesen a házak közé húztak hosszú évtizedekre (néhány esetben örökre), nem csak a temetőt és a birtokokat vágta ketté, hanem a legközelebbi családtagokat is. Olyan esetek is előfordultak, hogy a szülők az egyik oldalon, a gyerekek pedig a másik oldalon maradtak...
A falu kettészakítása nem csak a házak szétválasztását jelentette, hanem azon birtokokét is, amelyeken a lakosok gazdálkodtak. Ezek az illetékes államok javára íródtak.
1949-ben, a több mint három méter magas kerítésbe elektromos áramot vezettek. Az őrtornyokra géppuskák és különböző jelzőberendezések kerültek. Az intézkedések ellenére a rokonok, hozzátartozók között élénk kommunikáció folyt. Kihasználták azt az előnyt, hogy a lakosság nagy része beszélte a magyar nyelvet, míg a határőrök nem. Az üzeneteket, híreket általában a földeken dolgozva, dalba foglalva közölték egymással a drótkerítésen keresztül. Mindig tudták, hogy ki halt meg vagy éppen ki született, ki ment férjhez vagy ki házasodott meg. Egymás meglátogatására azonban nem volt lehetőség...
|
Kujíková asszony a kéttészakítás időpontjában egy kislány volt, aki a nagymamájánal töltötte szünidejét a szlovák oldalon, ahonnét már nem térhetett vissza szüleihez.
Saját édesanyja temetését a szögesdróton keresztül élte meg. Az édesanya lánya esküvőjét csak távolból nézhette végig. Elsőszülött unokáját is csak a magas kerítésen keresztül láthatta. „Szép fiad van“ mondták neki.
Tóth úr a szlovák oldalról eképpen mesélt az átélt eseményekről:
„Mikor kisgyerekek voltunk, a katonák cukorkával csalogattak minket a határhoz, majd átadtak bennünket a hatóságoknak, hogy a sikeres közbelépésért eltávozást kapjanak. Mindenki ki akart kerülni ebből a bolondokházából. Én Pozsonyba mentem tanulni, de barátaim, akik ott maradtak, az alkoholban találtak menedéket. Néhányan közülük benzint csempésznek, 17 koronáért árulják, vagy a csempész bandák mellé szegődtek, hogy valahogyan meg tudjanak élni. Egyik barátom számára ez a tevékenység végzetessé vált, rohamrendőrök tartóztatták le.“
Egy másik történet Tóth Tibortól:
 „A nyolcvanas évek vége felé mulatságból hazajövet mindig a határhoz mentünk. Először azonban meglestük, hogy az őrtoronyban igazi katona van-e vagy csak egy uniformisba öltöztetett bábu – az ukrán határőrök mindig bábut állítottak az őrhelyre, ha inni mentek. Ha az őrtoronyban bábu volt, háttal fordultunk a határnak és egészen a kerítésig tolattunk a kihűlt homokban, mintha valaki szökne át hozzánk. Utána felmentünk a tetőre és beindítottuk a riasztót... Röhögtünk a részeg oroszokon, nem tudták mihez kezdjenek ijedtükben...“
Hornyaková asszony szintén Szlovákiában él. Szülőháza pontosan azon a helyen állt, ahol a határ húzódott. A család és a falu iránti tisztelete, szeretete jeléül keresztet állított fel ezen a helyen. Oda járt imádkozni, emlékezni... A határ túloldalára vezető út tíz év után rendkívül hosszú volt, a határátkelőhelyen kialakult sorban való várakozás végtelennek tűnt. A hat méteres távolságot 250 kilométeres kerülőúton kellett megtennie. A keresztet hiába kereste, helyére illemhelység épültek a határőrök számára.
 
A gesztenyefát, édesapja kedvenc fáját szintén kivágták és elszállították, emlékként mindig legalább néhány gesztenyét vitt haza magával. A határ megsemmisítette a múlt szimbólumait és az emberek jövőbe vetett hitét.
Gilányi Péter, Szelmenc község legidősebb lakosa, hajdan kommunista funkcionárius volt. A kommunista kiadványok házában előkelő helyet foglalnak el, közvetlenül Jézus Krisztus képe alatt.
 
Nem csak a falu krónikásának szerepét tölti be. A határ menti eseményeket vak feleségének is el kell, hogy mesélje. Ő a másik oldalt saját szemével már soha nem fogja látni, viszont a határ megnyitását ugyanúgy várja, mint a többi helybéli lakos.
Lizák úr, néhány méterre lakik a határtól, Nagyszelmenc utolsó házában. Egész életét itt élte le, és ahogy a határvonal változott, fokozatosan a Csehszlovák Köztársaság, Magyar Köztársaság, öt hétig a Szovjetunió, majd később a Csehszlovák Szocialista köztársaság és a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság állampolgára lett. Jelenleg Szlovákia állampolgára.
Jóllehet egész életében ki sem mozdult a faluból, az udvarból, kertből... konyhából, és már hat állam vendégszeretetét élvezhette...
 Kisszelmenc lakosai szerint a Szovjetunióhoz való csatolás volt a legnagyobb szerencsétlenség életükben. A sztálini idők alatt sokukat lágerbe vitték vagy a Szovjetunió más részeibe költöztették. Helyükre orosz családokat telepítettek. A cél a határ két oldalán élő, közös sorsú emberek egymással való kapcsolatának meggyengítése, valamint a „demokráciával megfertőzött” csehszlovák oldalon élőktől való elszigeteltség fenntartása volt...
Tóth Vince az ukrajnai Kisszelmencből így emlékezik:
„A legrosszabb ami történhetett az volt, hogy az oroszok elvittek bennünket. Apámat, aki 1897-ben született lágerba vitték. Ő volt a legidősebb, akit elvittek. Ott is halt meg. Sztálin ugyanis parancsba adta a „gyanús magyarok összegyűjtését”...”
Az ötvenes évek vége felé enyhült a szigor. A görög katolikus hívők vasárnap részt vehettek a kisszelmenci misén. Az emberek az őrtornyon keresztül átmehettek, a katonák mindig felírták a pontos létszámot.
Az önálló Szlovák állam megalakulását követően, a schengeni egyezmény értelmében a határ egy részét ismét katonák foglalták el. Az ukrán állampolgárok számára vízumkötelezettséget vezettek be. Az ukrán fél válaszként bevezette a vízumkötelezettséget a szlovák állampolgárok számára. A drága vízumért Szelmenc lakosainak újból kilométerek százait kell megtenniük. Szlovák részről Pozsonyba, ukrán részről pedig Kijevbe kell utazni. Az illegális bevándorlók miatt újból kerítést emeltek, az őrtornyokban megint katonák őrködnek. A tiltott (titkos) határátlépéseket főleg az ukrán, embercsempészéssel foglalkozó maffiacsoportok szervezik. Vettek már néhány házat a falu környékén, ide rejtik el a menekülteket. A kedvezőtlen gazdasági helyzetnek köszönhetően egyre több fiatal költözik el Nagyszelmencről. A faluban és környékén jóformán semmilyen munkalehetőség nincs. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a vállalkozók inkább az olcsóbb ukrán munkaerőt alkalmazzák, mivel azok után szociális járulékot sem kell fizetni.
|
Slovak | 
English | 
Magyar 
